Ahogy ígértem megjöttem a héten a következő bejegyzéssel. Sister drága, nem is tudom hogy ajánljam-e neked ezt a részt, mert ha elolvasod tuti nem fogsz megállni az olvasással, és nem venném a szívemre, ha emiatt nem tudnál tanulni. Tavaly én a New Moon-t olvastam mikor tanulnom kellet volna, de szerencsére minden vizsgám sikerült.

Most is tanulnom kéne a próba vizsgámra ami 15-én lesz, de az új könyvemet nagyon nehéz elhagyni, majd arról is szeretnék írni. Jelenleg a Fekete Tőr testvériség történeteit olvasom.

Nah de jöjjön a 6. részből Aminek a címe Gyilkos tánc.
Ígazából ebből a részből 1 fejzet van amit ímádok és majd ha olvassátok meg értitek miért. De mivel úgy érzem, hogy nem akarok rögtön belevágni a közepébe, vagyis inkább a végébe, mert onnan van a rész elösször 1 kis bemelegítő csak hogy huzzam az idegeiteket. Bocsi, de szeretek gonoszkodni.

Tehát hogy időrendben haladjunk:

Rögtön az első fejezetben találtam olyat amit tetszik, lehet több is lesz mint gondoltam volna:

Kétoldalt, közvetlenül a vállam alatt megfogta a karom. Nem hajolt oda hozzám, és nem húzott magához se, csak fogta a karom, és mélyen a szemembe nézett.
Belenéztem a sötétkék szempárba. Nem is olyan régen még nem tudtam volna belenézni anélkül, hogy meg ne bűvöljön a tekintetével. Most képes voltam állni a tekintetét, de bizonyos értelemben ugyanúgy megbűvölt. Lábujjhegyre álltam, és a füléhez hajoltam.
– Már rég ki kellett volna nyírnom téged.
– Megvolt rá az esélyed, ma petite. De ehelyett állandóan megmentesz.
– Mea culpa – válaszoltam.
Elnevette magát. A hangja úgy simogatta a testemet, akár a puha prém, én pedig mintha meztelen lettem volna. Reszketni kezdtem a karjában.
– Hagyd ezt abba – mondtam.
Finoman megcsókolt, épp csak hozzám ért az ajka, nem is éreztem a szemfogait.
– Ha nem lennék, valld be, hiányoznék neked, ma petite.
Elhúzódtam tőle. A keze végigcsúszott a karomon, egészen le, az ujjam hegyéig.
– Indulnom kell.
– Már említetted.
– Tűnj már el, Jean-Claude, elég a játékból.
Az arca azonnal elkomolyodott, mintha letörölte volna róla az érzelmeket.
– Abbahagytam. Indulj a másik szeretődhöz. – Most ő intett csendre, és így folytatta: – Tudom, hogy a szó szoros értelmében nem vagytok szeretők. Tudom, hogy mind a kettőnknek ellenállsz. Bátor vagy, ma petite.
Valami átvillant az arcán, talán harag, de azonnal el is tűnt, akár a hullám egy sötét tó felszínén.
– Holnap este velem leszel, és Richardon lesz a sor, hogy otthon üljön, és a fejét törje – folytatta, aztán megcsóválta a fejét. – Még érted sem volnék hajlandó azt megtenni, amit Sabin. Van, amit még a te szerelmedért sem tennék meg. – Hirtelen vad harag villant az arcán. – Így is épp eleget teszek.
– Ne merészelj hibáztatni! – vágtam közbe. – Ha közbe nem lépsz, mostanra Richard meg én már rég jegyesek lennénk, sőt.
– És aztán? Egy fehér kerítéses, külvárosi házban élnél, átlag kettő és fél gyerekkel? Szerintem magadhoz még kevésbé vagy őszinte, mint hozzám, Anita.
Mindig rosszat jelentett, ha Anitának szólít.
– Ezt meg hogy érted? – kérdeztem.
– Úgy, ma petite, hogy téged éppoly csekély valószínűséggel fognak oltár elé vezetni, mint engem.
Ezzel az ajtóhoz suhant, és kiment. A kilincs halkan, de határozottan kattant mögötte.

Ez a rész azért tetszik, mert Anita és Jean-Claude van benne. Bár Anita sajnos még mindig fél a saját érzéseitől( sajnos még sokáig fog, de szépen lassan, rájön, hogy nem is olyan rossz az amitől fél sőt…)

10. fejezet

Aztán az ajka az ajkamat súrolta, én pedig beleszédülten a csókjába. Elengedtem a kezét, az ujjaimmal végigsimítottam a meztelen mellkasát, és eljátszadoztam a megkeményedett mellbimbókkal. Ő a derekamra tette a kezét, végighúzta a hátamon, fölfelé haladva a gerincem mentén.
– Semmi nincs rajtad a póló alatt – suttogta bele a számba.
– Tudom – suttogtam vissza.
A keze ekkor besiklott a pólóm alá, végigsimogatta a hátamat, a testünk egymáshoz tapadt. Bár csak a farmeren keresztül éreztem, mégis beleborzongtam, ahogy Richard meztelen teste hozzám ért. A bőröm szomjazott rá, hogy meztelen testtel simuljunk egymáshoz, hús a húshoz. Kibújtam a pólómból. Richard levegő után kapott, annyira megdöbbent.
Kocsányon lógó szemmel bámulta a csupasz mellemet, de most már nem csak ő volt felhevülve. Mindkét mellemet a kezébe fogta, és amikor látta, hogy nem tiltakozom, letérdelt elém. Sötéten ragyogó tekintettel nézett fel rám.
Úgy csókoltam meg, mintha fel akarnám falni. Nagyon jólesett, ahogy a csupasz bőrömet simogatta. Szinte már túlságosan is.
Aztán elhúzta az ajkát az ajkamról, és a mellemet csókolta meg. Felnyögtem a meglepetéstől.
Ebben a pillanatban valaki kopogott az ajtón. Mind a ketten megdermedtünk. Egy ismeretlen női hang szólalt meg kintről.

Igazából ezt csak azért tettem bele, mert itt még kedveltem Richardot, nem lövöm le a poént miért is utáltam meg. (Nah jó Anitára vetiti a saját félelmeit és ez őnző dolog, de ez amjd csak később derül ki)

13. fejezet

– Indulhatunk, ma petite A parti csak ránk vár – Jean-Claude széles gesztust tett a karjával az ajtó felé, de a kezemet nem fogta meg. Először Richardra pillantott, aztán rám. Rendkívül tisztességesen viselkedett. Pedig ő aztán egy világhíres, első osztályú seggfej volt. Nem szokott ilyen jó kisfiú lenni.
Richardra pillantottam.
– Indulj – mondta. – Ha búcsúcsókot adsz, megint elkenődik a rúzsod.
– Már így is elég sok van rajtad Anita rúzsából, Richard – állapította meg Jean-Claude. Most először érződött féltékenység a hangjából.
Richard kettőt lépett előre, és a szobában érezhetően megugrott a feszültség.
– Újra adhatok Anitának egy búcsúcsókot, ha ez téged boldoggá tesz.
– Hagyjátok már abba! – szóltam rájuk.
– Feltétlenül csókold meg – vágott vissza Richardnak a vámpír. – Az este hátralevő részében úgyis az enyém lesz. Megengedhetem magamnak, hogy nagylelkű legyek.
Richard keze ökölbe szorult, az ereje első hullámai végigsöpörtek a szobán.
– Na jó, én megyek – közöltem. Elindultam az ajtó felé, vissza se néztem. De Jean-Claude utolért, mielőtt még eljutottam volna a küszöbig. Már elindult a kilincs felé a keze, de aztán meggondolta magát, és hagyta, hogy én nyissam ki.
– Mindig elfeledkezem erről ajtómániádról.
– Én viszont soha – szólt közbe Richard halkan.

Ebben a részben tetszenek a harciaskodó kiskakasok. Ez tényleg csak ízelítő a fejezetből, vagyis ebből a harciaskodásból.

14. fejezet


Jean-Claude átölelte a vállam, én meg nekidőltem. A teste közelségétől idegesen remegni kezdett a gyomrom. Előrehajolt, mintha meg akarna csókolni, de a bal kezemet a mellkasára téve megállítottam. Nem biztos, hogy jó ötlet volt. A tenyerem most a meztelen bőrén feküdt.
– Idáig egész jól viselkedtél. Most mi ütött beléd? – kérdeztem.
– Csak próbállak megvigasztalni, ma petite.
– Na persze – mondtam kétkedve.
A másik karjával átölelte a derekam, és maga felé fordított. A pisztoly még mindig a kezemben volt, ez eléggé idétlenül hatott. Jean-Claude ellen úgysem akartam használni, és a zárt kocsiajtón át a bérgyilkos sem törhetett rám. Egy ekkora tömegben, ahol zsaruk irányították a közlekedést, még egy profi számára is túl merész ötlet lett volna egy ilyen erőszakos bűncselekményt elkövetni.
Ezért aztán pisztollyal a kezemben átöleltem Jean-Claude hátát.
– Ha megcsókolsz, megint ki kell festenem a számat.
Erre a vámpír olyan közel hajolt, hogy akár meg is csókolhatott volna.
– Az nem történhet meg – suttogta egy hajszálnyira az ajkamtól. Aztán adott egy csókot az arcomra, majd végigsimította ajkával az államat.
A pisztoly csövével felemeltem a fejét, hogy az arcába nézhessek. Fullasztóan kék lett a szeme.
– A nyakamat nem adom – közöltem vele. Komolyan is gondoltam. Eddig csak egyszer vállaltam az önkéntes véradó szerepét, akkor, amikor Jean-Claude éppen haldoklott. Egyébként nem szoktam testnedveket cserélni a Város Urával.
Jean-Claude a pisztoly csövéhez dörgölte az arcát.
– Nekem ennél sokkal alantasabb gondolatok járnak a fejemben.
Azzal ráhajolt a kulcscsontomra, és végignyalta a bőrömet. Egy pillanatig elgondolkoztam azon, mennyivel akar még lejjebb menni, de aztán ellöktem magamtól.
– Inkább ne csináld – mondtam félig nevetve.
– Most már jobban érzed magad, ma petite?
Egy szívdobbanásnyi ideig rámeredtem, aztán elkezdtem nevetni.
Hát persze! Ördögien ravasz vagy, ugye tudod?
– Ezt már mások is említették – válaszolta mosolyogva Jean-Claude.

Ebben az tetszik, hogy persze a nyilvánvaló szexuális felhangokon kívül, láthatjuk, hogy Jean-Claud nem csak sexet akar Anitától, hanem fontos neki, és ismeri.

22. fejezet

– Igazad van – ismerte be. – Ha vihogva körülrajongtál volna, talán még egy pillantásra sem méltatlak. Először az kezdett vonzani benned, hogy részben immúnis vagy az erőimre. De a makacsságoddal nyűgöztél le igazán. Azzal, hogy kerek perec elutasítottál.
– Vagyis kihívást jelentettem a számodra.
– Igen.
Ez az őszinteség váratlanul ért. Most először kezdtem úgy érezni, hogy az igazat látom a tekintetében.
– Akkor jó, hogy ellenálltam. Nem szeretem, ha kihasználnak, aztán félrehajítanak.
– Egykor még csupán kihívás voltál, valami, amit meg kellett hódítanom. Csakhogy utána érdekelni kezdett a növekvő hatalmad. Megláttam, milyen lehetőségeim lennének a pozícióm megerősítésére, ha egyesülnél velem.
Fájdalom, vagy valami ahhoz hasonló suhant át az arcán. Szerettem volna megkérdezni, vajon ez most valódi-e. Hogy volt-e egyáltalán valami valódi ebben a műsorban, vagy az egész csak színjáték. Tudtam, hogy Jean-Claude bármit hajlandó megtenni a saját túlélése érdekében. Abban viszont, hogy igazat mond, nem bíztam volna még akkor sem, ha egy halom Biblián ül.
– Már épp elégszer húztam ki a segged a bajból. A halandó szolgáddá nyilvánítottál. Mit akarsz még?
– Téged, ma petite – mondta. Felállt, de nem jött közelebb. – Már nem a kihívás, de nem is a hatalom ígérete miatt csodállak.
Hirtelen a torkomban kezdett dobogni a szívem, pedig Jean-Claude még nem csinált semmit.
– Anita, szeretlek.

Szerintem egyértelmű nem?

25. fejezet


Lihegve feküdtem a földön. Jean-Claude a bal oldalamon könyökölt. A szája véres volt, még az állára is jutott belőle. Richard tőlem jobbra feküdt, hason, a feje a karomra nehezedett. A mellkasa ritmikusan emelkedett és süllyedt; ahogy nagy kortyokban szedte a levegőt. A gerince mentén izzadság csillogott.
Szinte aranyszínű ködben úszott a világ. A hallásom csak lassan nyertem vissza, olyan volt, mintha egy hosszú csövön keresztül hallgatóznék.
Jean-Claude lenyalta az ajkáról a vért, azután reszkető kézzel megtörölte az állat, és a kezét is lenyalta. Majd ledőlt mellém, a vállam gödrébe fektetve a fejét. Meztelen mellkasa és hasa alá szorult a karom. Lázasan forró volt a bőre. Azelőtt sosem volt ilyen. Úgy vert a szíve, mint egy csapdába esett madáré.
A haja az arcomba hullott. Egzotikus sampon illatát árasztotta, meg a vámpír saját szagát.
– Nekem csodálatos volt, és neked, ma petite? – kérdezte elcsukló nevetéssel.
– Bíztam benne, hogy megtalálod a helyzethez illő kifejezést – mondtam nagyot nyelve. Még a nevetéshez is fáradt voltam.
Richard felkönyökölt. A nyakán lévő fognyomokból csörgött a vér. Amikor odanyúltam a sebéhez, véres lett az ujjam.
– Fáj? – kérdeztem.
– Annyira nem. – Richard gyengéden megfogta a kezem, és tisztára nyalta az ujjaimat.
Jean-Claude szokatlanul meleg keze a hasamat simogatta a pólóm alatt. Aztán kigombolta a sliccemet.
– Ne is gondolj ilyesmire – figyelmeztettem.
– Késő, ma petite. – Odahajolt hozzám, és megcsókolt. Éreztem Richard vérének fémes,
édeskés ízét a nyelvén. Felemeltem a fejem, és az ajkára tapadtam.

Hát ebben a részben bár a lényget kihagytam először érezhetjük a triumvirátus erejét. (Valamint Anita első 2 pasival este, de nem az utlsó)

38. fejezet

Itt majdnem az egész fejezettet kifogom másolni, mert így az igazi, de Figyelem, Ezek után nem fogod abba hagyni az olvasást.


-Jean-Claude rám nézett.
– Richard él. Marcus halott. Jól mondom?
Bólintottam.
– Akkor miért a sok könny, ma petite? Nem hiszem, hogy valaha sírni láttalak volna.
– Nem sírok.
A vámpír egy ujjal megérintette az arcom, és amikor visszahúzta, egy könnycsepp remegett az ujja hegyén. Aztán a szájához emelte, és lenyalta.
– Olyan az ízed, mintha összetörték volna a szívedet, ma petite.
Erre összeszorult a torkom. Levegőt se kaptam a könnyektől. Minél inkább próbáltam visszafojtani a könnyeimet, annál sebesebben patakzottak. Magam köré fontam a karom, de a kezem hozzáért a testemet beborító ragacsos masszához. Mindkét kezem eltartottam magamtól, mintha valami mocskoshoz nyúltam volna. Előretartottam a kezem, és csak bámultam Jean-Claude-ra.
– Mon Dieu, mi történt? – a vámpír megpróbált átölelni, de ellöktem magamtól.
– Csupa mocsok leszel te is.
Jean-Claude rámeredt a kezére kenődött sűrű ragacsra.
– Hogyan jutottál ilyen közel egy vérfarkashoz átváltozás közben? – kérdezte, aztán átsuhant az arcán a felismerés. – Richard volt az. Láttad átváltozni.
Bólintottam.
– Rajtam fekve változott át. Olyan volt... jaj, istenem. – Jean-Claude átkarolt és odahúzott magához.
Megint löktem rajta egyet.
– Tönkre fog menni a ruhád.
– Ma petite, ma petite, semmi baj. Nincs semmi baj.
– Dehogy nincs! – dőltem neki. Hagytam, hogy körém fonja a karját. Belekapaszkodtam, belevájtam az ujjaimat a selyemingébe. A mellkasába fúrtam az arcom, úgy suttogtam tovább. – Richard megzabálta Marcust. Megette.
– Richard vérfarkas, ma petite. Ez a dolga.
Annyira furcsa volt, amit mondott, és annyira igaz, hogy elnevettem magam – váratlanul, majdnem dühösen. Aztán a nevetésem köhögésbe fulladt, a köhögésből pedig zokogás lett.
Úgy kapaszkodtam Jean-Claude-ba, mintha ő lett volna a legutolsó normális lény az egész világon. Odabújtam hozzá, és csak bőgtem. Olyan érzés volt, mintha tényleg eltört volna valami a szívem mélyén, és a lelkem szilánkjait sírnám ki magamból a vállán.
A hangja tompán ütötte meg a fülemet, mintha már régóta beszélne, csak én nem hallottam eddig. Franciául suttogott a hajamba, közben a hátamat simogatta, és csendesen ringatott.
Némán feküdtem a karjai közt. Már nem maradt több könnyem. Könnyűnek, üresnek és bénultnak éreztem magam.
Jean-Claude kisimította a hajam a homlokomból. Aztán csókot lehelt rá, pont úgy, ahogy korábban Richard. Még erre a gondolatra sem kezdtem el újra sírni. Túl kevés idő telt el azóta, hogy abbahagytam.
– Ma petite, föl tudsz állni?

39. fejezet.

Nah jó tévedtem ez lesz az amire gondoltam. Én erre a részre vártam már majdnem az első rsz óta ez a függőségem oka.

. Halk kopogást hallottam az ajtón.
– Ma petite, bejöhetek?
Végignéztem magamon. A hab még mindig nem oszlott szét. Egy halom buborékot közelebb lapátoltam a mellemhez, aztán kiszóltam:
– Bújj be.
Nagy erőfeszítésembe került, hogy ne bújjak be nyakig a vízbe. Bíztam a fürdőhabban, és kiegyenesedtem. Különben sem lettem volna hajlandó a vízbe bújni. Pucéran ülök egy kádnyi fürdőhabban. Na és? Senki nem hozhat zavarba a beleegyezésem nélkül.
Jean-Claude bejött, kezében két bolyhos, vörös törülközővel. Halvány mosollyal becsukta maga mögött az ajtót.
– Nehogy kiszökjön a meleg levegő.
Gyanakodva néztem rá, de bólintottam:
– Azt hiszem, igazad van.
– Hová tegyem a törülközőket? Ide? – kérdezte, és már le is tette őket a mosdókagyló melletti kis szekrényre.
– Ott nem érem el – tiltakoztam.
– Akkor ide? – tette át őket a kisszék tetejére. Aztán csak állt és bámult, még mindig egy szál farmerben. A lába döbbenetesen fehérnek tűnt a fekete szőnyegpadlón.
– Még mindig túl messzire tetted.
Erre leült a kád szélére, a törülközőket meg letette maga mellé a földre.
– Most elég közel vannak?
– Talán egy kicsit túl közel is – válaszoltam.
Jean-Claude végighúzta az ujja hegyét a kád szélénél lebegő buborékokon.
– Most már jobban érzed magad, ma petite?
– Azt kértem, hagyd a szexuális utalásokat, emlékszel?
– Ahogy én emlékszem, azt mondtad: ne célozgassak a szexre, míg tiszta nem leszel – mosolygott rám. – Már tiszta vagy.
– Te mindent szó szerint veszel – sóhajtottam.
A vámpír belemerítette a kezét a vízbe. A vállát eléggé elfordította ahhoz, hogy lássam a korbács ütötte sebhelyeket a lapockáján. Sima, fehér hegek voltak, és hirtelen kedvem támadt végigsimítani rajtuk.
Jean-Claude visszafordult felém. Ujjait beletörölte a mellkasába, nedves nyomokat húzva az égési sebe sima felületén, majd egyre lejjebb haladt, végig a hasán. A nadrágjában eltűnő sötét szőrzettel is eljátszadozott.
Becsuktam a szemem, és egy nagyot sóhajtottam.
Éreztem, ahogy fölém hajol.
– Mi a baj, ma petite? Elgyöngültél?
Kinyitottam a szemem. Jean-Claude egész felsőtestével a kád fölé hajolt, jobb karjával a kád túlsó peremére támaszkodott, bal keze a vállam mellett volt. A csípője annyira a víz fölé lógott, hogy ha meglököm a mellénél, beleesik a kádba.
– Nem szoktam elgyöngülni – közöltem. Jean-Claude arca fölém hajolt.
– Ezt örömmel hallom – mondta, aztán könnyedén megcsókolt, éppen csak súrolt az ajka, de még erre az apró mozdulatra is összeszorult a gyomrom.
Levegő után kapva ellöktem magamtól. Jean-Claude belecsúszott a kádba, teljesen elmerült, csak a két lába látszott a víz színe fölött. Ráadásul pont a pucér testemen landolt, úgyhogy felsikoltottam.
A vizet lesimította arcáról, hosszú fekete haja az arca és a válla körül kígyózott. Még soha nem láttam ilyen meglepettnek. Végül lemászott rólam, főleg azért, mert eltoltam magamtól. Nagynehezen lábra állt. Patakokban folyt róla a víz. Aztán rám nézett. Én a kád széléhez tapadtam, és dühösen néztem rá.
Jean-Claude megcsóválta a fejét, és kacagni kezdett. A hangja betöltötte a fürdőszobát, és végigzongorázott a bőrömön.
– Háromszáz éve boldogítom a hölgyeket, Anita. Veled miért vagyok ennyire ügyefogyott?
– Talán okod van rá – vágtam vissza.
– Meglehet.
Végiggusztáltam. Térdig állt a fürdőhabban. Csuromvizes volt, nevetségesen kellett volna kinéznie, de nem sikerült neki. Szép volt.
– Ha tudom, mi vagy, hogyan lehetsz mégis ennyire szép?
Jean-Claude visszatérdelt a vízbe. A hab a derekáig ért, úgyhogy teljesen meztelennek látszott. Víz gyöngyözött a mellkasán. Szerettem volna végigsimogatni. Szerettem volna lenyalni a vizet a bőréről. Úgyhogy összehúztam a lábam, és átkulcsoltam a karommal a térdemet. Nem bíztam eléggé magamban.
Jean-Claude felém hajolt. A víz csobogott körülöttem. A vámpír még mindig térdelt, de már olyan közel volt, hogy a farmerje a felhúzott lábamat súrolta. A két térdem közé temettem az arcom. A szívverésem elárult: tudtam, hogy érzi a rajtam a vágyam illatát.
Éreztem, hogy fölém hajol, az arca majdnem a nedves hajamhoz ért.
– Küldj el, és már itt sem vagyok – mondta. Lassan fölemeltem a fejem.
Jean-Claude kétoldalt a kád szélére támaszkodott, a mellkasa így veszélyesen közel került az arcomhoz. Úgy néztem a bőrén gyöngyöző vizet, ahogy néha ő szokta nézni rajtam a vércseppeket: letagadhatatlan, elsöprő vággyal. A késztetés olyan erős volt, hogy már nem akartam nemet mondani.
Elengedtem a térdem, és előrehajoltam.
– Maradj – suttogtam.
Óvatosan átöleltem a derekát, mintha attól félnék, hogy megéget, pedig a bőre hűvös volt, és víztől csúszós. Hűvös és sima tapintású. Amikor az arcába néztem, tudtam, hogy az én arcom majdnem félelmet tükröz.
Jean-Claude arca imádnivalóan bizonytalan volt, mintha nem tudná, hogyan tovább. Soha nem gondoltam, hogy ezt a kifejezést fogom látni az arcán, ha meztelenül a karjában tarthat.
Nem vettem le az arcáról a szemem, miközben a szám elindult a hasa felé. Gyorsan, óvatosan megnyaltam a bőrét.
Felnyögött, a szeme lecsukódott, a tagjai szinte összecsuklottak. A testére tapasztottam a szám, és lenyaltam róla a vizet. A mellkasát már nem értem el. Két kézzel karcsú derekára támaszkodva föltérdeltem.
Mellbimbóim megkeményedtek. Amikor föltérdeltem, Jean-Claude kiemelkedett a vízből. De hirtelen elbizonytalanodtam, és megdermedtem. Borzasztóan szerettem volna látni az arcát, de féltem fölpillantani.
Jean-Claude az ujja hegyével végigsimogatta a vállam. Borzongva néztem föl. Jean-Claude arckifejezése láttán elállt a lélegzetem, olyan gyengédséget, vágyat és ámulatot láttam az arcán.
– Olyan gyönyörű vagy, ma petite. – Mielőtt még tiltakozhattam volna, az ajkamra tette az ujját. – Gyönyörű vagy. Higgy nekem.
Az ujja végigsimította az ajkamat, aztán az államra vándorolt. Majd a vállamon haladt végig, aztán a hátamon, lassan, izgatón. Végül a derekamon állt meg a két keze, az én két kezem tükörképeként.
– És most mi lesz? – kérdeztem kissé elfúló hangon.
– Amit csak akarsz, ma petite.
Masszírozni kezdtem a derekát, a húsát gyúrva, kitapogatva a testét a tenyeremmel. Aztán szétnyitott ujjakkal a bőrére tapasztottam a kezem, és felcsúsztattam a bordáin.
Ő is simogatni kezdte a derekamat, aztán kétoldalt a bordáimra tette a kezét. Erős ujjai épp annyira masszírozták a bőröm, hogy kiszaladjon belőlem egy sóhaj. A hüvelykujja a mellem alatt állt meg. Pihekönnyű volt az érintése, szinte nem is ért hozzám. De egyszer is elég volt, hogy a bőre súrolja a mellemet. A testem azonnal reagált rá, megfeszültem, a mellbimbóim még jobban megkeményedtek. Kívánta őt a testem. Annyira kívánta, hogy sajgott a vágytól.
A mellkasára szorítottam a kezem. Rájöttem, hogy Jean-Claude még mindig az én mozdulataimat ismétli, és az én lépésemre vár.
Kutatóan néztem szép arcába, sötét szemébe. Nem volt hipnotikus ereje, nem parancsolt, csak sűrű szempillái sötét vonala látszott, meg az írisze, az a telt kék szín, amilyenben az ég szokott játszani, mielőtt az éjszaka feketén elnyelné a világot, de nyugaton még mindig marad egy tintakék árnyalat. A szépség önmagában is parancsoló erejű.
Följebb csúsztattam a kezem a mellkasán, az ujjaim a mellbimbóit súrolták. Közben mindvégig az arcát néztem, torkomban dobogó szívvel, szaporán lélegezve.
Az ő keze is elindult fölfelé, aztán a tenyerébe fogta a mellem. Felnyögtem, ahogy megérintett. Aztán Jean-Claude anélkül, hogy elengedett volna, lejjebb ereszkedett a vízben. A mellem fölé hajolt, és csókot lehelt rá. Lecsókolta a vizet a bőrömről.
Összerázkódtam, Jean-Claude csupasz vállán kellett megtámaszkodnom. Csak hosszú fekete haját láttam, ahogy rám hajolt. Végül megpillantottam magunkat a tükörben. Figyeltem, ahogy összezárul a mellemen a szája, éreztem, hogy olyan mélyen beszívja a húsom, amennyire csak lehet. A szemfogai a bőrömhöz nyomódtak. Egy másodpercig azt hittem, mindjárt belém mélyeszti őket, és egy vékony, forró vonalban mindjárt folyni kezd a vérem, de Jean-Claude elhúzódott tőlem. Négykézlábra ereszkedett a vízben, így most én voltam a magasabb, és bele tudtam nézni az arcába.
Most már nyoma sem volt rajta a bizonytalanságnak. Még mindig gyönyörű, emberi volt a szeme, de most már egy növekvő, sötét sejtelem lappangott benne. A szexet láttam benne, jobb szó híján, bár a férfiak tekintete ilyenkor olyan primitív, hogy le sem lehet írni. Ilyenkor bújik ki belőlük a mindannyiunkban ott lapuló éjszaka. Az a részünk, amit az álmaink csapdájába zárunk, és megtagadunk a nappali órákban. Jean-Claude csak várt, összekuporodva a vízben, szemében ezzel a vad szikrával. Odahajoltam hozzá.
Könnyedén megcsókoltam, épp csak hozzáért a szám. Végighúztam a nyelvem az ajkain, mire ő kinyitotta a száját nekem. A két kezem közé fogtam az arcát, hogy megcsókoljam, megízleljem, fölfedezzem.
Félig nyögésre, félig kiáltásra emlékeztető hangot hallatva kiemelkedett a vízből. Két karját összekulcsolta a hátamon, aztán lehúzott magával a víz alá, mint egy cápa. Egy kicsivel később prüszkölve bukkantunk fel a víz alól. Jean-Claude eltolt magától, és a kád legtávolabbi oldalának dőlt. Én annyira lihegtem, hogy az egész testem remegett bele. Majd’ kiugrott a szívem a torkomból. Szinte bele tudtam volna harapni a pulzusomba, még az ízét is éreztem. Aztán ráébredtem, hogy nemcsak a saját szívverésemet hallom, hanem Jean-Claude-ét is.
Láttam az ütőeret a nyakán, amely szinte különálló életet élt, de nemcsak a szememmel érzékeltem. Úgy éreztem, mintha a sajátom volna. Még soha nem voltam ennyire tudatában a saját vérkeringésemnek. A meleg bőröm lüktetésének. A szivdobogásomnak. A bennem tomboló életnek. Jean-Claude teste az én testem ütemére lüktetett. Mintha a vérkeringésemmel sodortatta volna magát. Éreztem benne a vágyat, és valóban nem csak a szexet kívánta, és nem is pusztán a vért. Erre most döbbentem rá először. Én kellettem neki, mindenestől. Meg akart melegedni a testem tűzénél, mintha a gyertya lángja fölé tartaná a kezét, hogy magába szívja a meleg életemet. Csendességet éreztem benne, mély csendet, mint egy sötétben rejtőző, mozdulatlan tavat, amihez nem juthat el az élet. Ebben a kristálytiszta pillanatban rájöttem, hogy részben emiatt vonzódom hozzá: bele akartam meríteni a kezem abba a halálos csendbe. Magamba akartam fogadni, aztán szembeszállni vele, és legyőzni. Perzselő élettel akartam megtölteni, és e percben azt is megtudtam, hogy képes leszek rá, de csak azon az áron, hogy a csendes sötétség egy részét átveszem tőle.
– A legalázatosabban bocsánatot kérek, ma petite, majdnem elvesztettem a fejem. – Jean-Claude belemerült a vízbe, és a kád szélének dőlt. – Nem azért jöttem, hogy igyák belőled. Sajnálom.
Éreztem, hogy egyre távolodik, elhúzódik tőlem a szívdobogása. A pulzusom lelassult. Már csak a saját vérem dobolt a fülemben. Jean-Claude víztől csepegő testtel felállt.
– Megyek, ma petite – sóhajtotta. – Mindig megfosztasz nehezen kivívott önuralmamtól. Csak te vagy erre képes. Csak te.
Odamásztam hozzá a vízben, és tágra nyílt szemmel, megátalkodottan néztem rá.
– Maradj – mondtam újra.
Jean-Claude részben csodálkozva, részben örömmel, részben félve nézett rám, mintha nem bízna bennem, vagy éppen magában.
A lába elé térdeltem, és fölcsúsztattam a kezem az átázott farmerén. A combjánál könnyedén az anyagba mélyesztettem az ujjaimat, és fölnéztem rá. Az arcom veszedelmesen közel került a legintimebb testrészéhez, amit azelőtt még soha nem érintettem, még a kezemmel sem. Ilyen közelről nem tudtam nem észrevenni, hogy Jean-Claude teljesen merev, nehéz anyag alatt. Borzasztóan szerettem volna az ágyékához szorítani az arcom. Végül csak a kezemmel simítottam végig rajta, alig érezhetően. De még erre a puha érintésre is halkan felnyögött.
Úgy nézett rám, mint aki mindjárt meg akar fulladni.
Álltam a tekintetét.
– Fogak nélkül, vér nélkül – figyelmeztettem.
Lassan bólintott. Csak a harmadik nekifutásra találta meg a hangját.
– Ahogy az én hölgyem kívánja.
Most odatettem az arcomat is, hogy a bőrömön érezzem, mennyire megkeményedett. Erre az egész teste megdermedt. Hozzádörzsöltem az arcom, mint egy macska. Erre aprót nyögött. Fölpillantottam rá. A szeme csukva volt, a feje hátravetve.
Megragadtam a nadrágja övrészét, és annál fogva álló helyzetbe húztam magam. Csörgött rólam a víz. A bőrömre fürdőhab tapadt.
Jean-Claude keze átfogta a derekamat, a szeme azonban lejjebb tévedt. Aztán elkapta a tekintetem, és rám mosolygott a megszokott mosolyával, ami arról árulkodott, hogy a fejében gonosz ötletek járnak, olyan dolgok, amiket csak a sötétben szabad csinálni. Most először mindent meg akartam kapni, amit a mosolya ígért.
Megrántottam a farmerét.
– Le vele.
Óvatosan kigombolta a sliccét. Aztán lehámozta magáról a vizes nadrágot. Ha volt is rajta alsógatya, én nem láttam belőle semmit. A farmer a szőnyegpadlón landolt. Jean-Claude váratlanul meztelen lett.
Olyan volt, mint a faragott alabástrom, a teste minden íve, minden izma sápadt és hibátlan. Ha azt mondtam volna rá, hogy szép, csak magamat ismétlem. Túl ciki lett volna azt mondani, hogy „hűamindenit”. Úgyhogy amikor megszólaltam, a hangom vékony volt és fojtott, rekedtté tették a hiába keresett szavak.
– Nem vagy körülmetélve.
– Tényleg nem, ma petite. Baj?
Megtettem, amit már a találkozásunk első pillanatától kezdve akartam. A kezembe vettem, és gyengéden megszorítottam. Ő becsukta a szemét, megremegett, és a vállamba kapaszkodott.
– Nem baj – válaszoltam.
Hirtelen magához húzott, és egymáshoz préselte a testünket. Elsöprően jó érzés volt, ahogy az erekciója a hasamhoz nyomódott. A hátába mélyesztettem a körmeimet, hogy a hirtelen elgyengült térdem össze ne rogyjon alattam.
Végigcsókoltam a mellkasát. Aztán lábujjhegyre álltam, a vállát, a nyakát csókoltam. Végigszántottam a bőrén a nyelvemmel, megízleltem, engedtem, hogy az illata, az íze betöltse a számat. Aztán szájon csókoltam, szinte ártatlanul súrolva az ajkammal. A kezemet összekulcsoltam a tarkóján, ívben nekifeszítettem a testem. Mély torokhangon felnyögött.
A karját a hátamra fonva a lábam elé ereszkedett, és továbbra is magához szorított. Én csak néztem őt.
Nyalogatni kezdte a hasam. A keze a fenekemmel játszadozott. Azután a nyelve lejjebb vándorolt, a hasam aljára, ahol már az ágyékom kezdődött. Az ujjait a lábam közé csúsztatta.
– Mit csinálsz? – szisszentem föl. A száját még mindig a hasamra szorítva fölpillantott. Aztán épp csak annyira emelte föl a fejét, hogy suttogva válaszolni tudjon:
– Hármat találhatsz, ma petite.
Két kezét a lábamra téve széthúzta a combjaimat. A keze felfedezőútra indult. Hirtelen kiszáradt a szám.
– Azt hiszem, nem fog elbírni a lábam – vallottam be, majd megnyaltam az ajkam.
Jean-Claude végigfuttatta a nyelvét a csípőmön.
– Majd tartalak, ha eljön az ideje.
Végigcsókolta a combomat, aztán belém csúsztatta az ujját. Sóhaj szökött ki a számon.
Jean-Claude tovább csókolgatta belül combomat, a nyelve és az ajkai a bőrömön cikáztak. Az ujjai érintésére megmerevedett a testem, és már éreztem a gyönyör első hullámait.
Jean-Claude lassan felállt, de a kezét továbbra is a lábam közt tartotta. Odahajolt hozzám, és hosszasan szájon csókolt. A keze követte a szája mozgását. Lassan, ráérősen hozta lázba a testem. Amikor újra belém nyúlt, megremegtem és fölkiáltottam.
Ekkor otthagyott. Ott álltam egyedül a vízben. Reszkettem, de nem a hidegtől. Annyira képtelen voltam gondolkozni, hogy meg se kérdeztem tőle, hová megy. De egy pillanat múlva újra előkerült, kezében egy óvszerrel, mintha a semmiből varázsolta volna elő. A bőrömhöz szorítva göngyölte ki.
Miközben ezzel foglalkozott, megint a kezembe fogtam őt, hogy érezzem, milyen bársonyosan sima, hihetetlenül puha a bőre. Jean-Claude elcsukló hangon felnevetett, és kibújt a markomból.
Amikor végre készen állt, a karjába vett, két kezével a combom hátsó részét tartotta. Először csak hozzám dörzsölte magát, ott, ahol korábban a keze járt.
– Kérlek – suttogtam.
Ekkor széttárta a combjaimat, és belém hatolt. Olyan lassan, mintha attól félne, hogy fáj nekem, de nem fájt.
Amikor már bennem volt, kísérteties arckifejezéssel rám nézett. Érzelmek vihara dúlt az arcán. Gyengédség, vágy, diadal.
– Már olyan régóta vágyom erre, ma petite.
Lassan, szinte tétován mozogni kezdett. Tovább néztem az arcát, egészen addig, amíg már elviselhetetlenné vált rajta az érzelmek játéka, az őszintesége. Mintha fájdalom csillogott volna a szemében, amit én sohasem érthetek meg, még csak a közelébe sem juthatok.
Továbbra is lassan, óvatosan mozgatta a csípőjét. Ez is csodálatos érzés volt, de én még többet akartam. Az ajkához hajoltam, és belesuttogtam:
– Nem fogok eltörni. – Azzal az ajkára szorítottam az ajkam, olyan erősen, hogy a szemfogát is érezzem.
Jean-Claude négykézlábra ereszkedett a vízben, és odatámasztott a kád oldalához. Majdnem felfalt a szájával, aztán hirtelen éles fájdalmat éreztem. Fémes ízű vér töltötte meg a számat, és az ő száját is. Ekkor belém lökte magát, és gyorsított az iramon. A tükörben néztem őt. Néztem, ahogy a teste ringatózik. Köréje fontam a karom és a lábam. Magamhoz szorítottam, éreztem, ahogy belém meríti magát. Éreztem a vágyát.
Valaki magas hangon nyögött; én voltam az. A lábammal átkulcsoltam a derekát. A hasizmaim szinte görcsösen összehúzódtak.
Annyira Jean-Claude-hoz szorítottam magam, mintha bele akarnék mászni. Megragadtam hosszú haját, és miközben ő egyre gyorsabban bennem mozgott, pár centis közelségből figyeltem az arcát. Az érzelmek eltűntek róla. Kisimult arcán csak a pőre vágy látszott. Amikor a szám sarkán kicsordult a vér, ő lenyalta, és a teste nekem feszült.
Ekkor lelassított. A hátán és a karján látszott az erőfeszítés. De lelassított. Mintha a szívemig hatoltak volna a lökései. Mintha elképzelhetetlenül megnőtt volna bennem. Görcsösen vonaglott és megfeszült a testem. Jean-Claude felkiáltott, és kiesett a ritmusból. Ismét gyorsabban, erősebben kezdett mozogni, mintha össze szeretné forrasztani a testünket, mintha eggyé akarna minket tenni. Egész testemben elöntött a bizsergető gyönyör. Hűvös lángként futott végig rajtam a kéj; de Jean-Claude még mindig bírta. Minden mozdulatával olyan helyekre jutott bennem, amelyeket korábban senki nem tudott megérinteni. Mintha a teste is ugyanazt tudta volna elérni, amit a hangja. Illetve mintha nem pusztán a teste merült volna csak belém. Egy pillanatra ragyogó, képlékeny fehérséggé vált a világ. Jean-Claude hátába vájtam a körmeimet. Úgy nyögtem, sikoltottam, mintha egy vadállat lennék. Amikor észrevettem, hogy véresre karmoltam a hátát, inkább a saját karomat marcangoltam tovább. Még nem kérdeztem meg tőle, hogyan viszonyul a fájdalomhoz.
Erősen magamhoz szorítottam őt, teljes testsúlyommal ránehezedtem. Jean-Claude kiemelt a vízből, és átmászott a kád peremén. Négykézláb kilépett, aztán lefeküdt a földre, én pedig arrébb húzódtam. Kicsúszott belőlem, de most is ugyanolyan kemény és harcra kész volt, mint amikor elkezdtük.
– És te hol maradtál? – kérdeztem.
– Nem azért vártam idáig, hogy ilyen gyorsan végezzek – válaszolta. Fekvőtámaszba nyomta magát, és megnyalta a karomat, ahol összekarmoltam magam. – Ha az én kedvemért csináltad, nagyra értékelem. Ha azért, hogy engem ne sebesíts meg, szükségtelen volt. Nem baj az, ha egy kicsit fáj.
– Nekem sem.
– Észrevettem – mondta hozzám dörgölőzve. Hosszan megcsókolt. Mellém feküdt, aztán hanyatt fordult. – Szeretnélek nézni, ma petite. Azt akarom, hogy te legyél fölül.
Föléje térdeltem, aztán lassan ráereszkedtem. Az élmény most sokkal mélyebb, intenzívebb volt. Jean-Claude simogatni kezdte a testemet, főleg a mellemet. Aztán elnyúlt alattam. Hosszú, fekete, hullámos haja már majdnem teljesen megszáradt. Sűrű legyezőként terült szét az arca körül. Ezt akartam. Hogy így láthassam őt. Hogy magamban érezhessem.
– Táncolj nekem, Anita.
Táncoltam. Meglovagoltam őt. Amikor még jobban megkeményedett bennem, felnyögtem. A tükörben néztem magunkat. Néztem, ahogy a csípőm ring Jean-Claude fölött.
– Ma petite – suttogta –, nézz a szemembe. Hadd legyen úgy, ahogy mindig is lehetett volna.
Belebámultam a sötétkék szempárba. Gyönyörű volt, de emberi.
– Nem megy – ráztam meg a fejem.
– Meg kell engedned, hogy az elmédbe hatoljak, ahogy a testedbe is engedtél behatolni – mondta, de közben dobálta magát, úgyhogy alig tudtam gondolkozni.
– Nem tudom, hogyan kell – mondtam végül.
– Szeress, Anita, szeress engem.
– Szeretlek – néztem rá.
Tényleg szerettem.
– Akkor engedj be, ma petite. Hadd szeresselek én is téged.
Olyan volt, mintha elhúztak volna egy függönyt. Jean-Claude szeme hirtelen fullasztó lett, mint egy végtelen, éjkék, perzselő óceán. Éreztem a saját testem. Éreztem magamban Jean-Claude-ot. Az elmémben is éreztem őt, mint a cirógató selymet.
Az orgazmus váratlanul ért, így jobban megnyitotta előtte az elmémet, mint ahogy terveztem. Belezuhantam a szemébe. Ő felkiáltott alattam, és ráébredtem, hogy még mindig érzékelem a testemet, a kezemet a mellkasán, a fölötte hullámzó csípőmet. És épp időben nyitottam ki a szemem, akkor, amikor Jean-Claude arca a teljes kiszolgáltatottság szédítő pillanatában elernyedt.
Ráfeküdtem, a karját simogattam. Éreztem, ahogy dobog a szíve. Pár percig csendben, egymást átölelve feküdtünk és pihentünk, aztán lecsúsztam róla, és melléfeküdtem.
– Többé nem tudsz hipnotizálni. Még ha hagyom is neked, akármikor meg tudom szakítani a kapcsolatot.
– Igen, ma petite.
– Zavar?
– Mondjuk inkább, hogy nem zavar annyira, mint ahogy egy pár órával ezelőtt zavart volna – válaszolta az egyik hajfürtömet tekergetve.
Felkönyököltem, hogy lássam az arcát.
– Ezt hogy érted? Most, hogy lefeküdtem veled, már nem vagyok rád veszélyes?
Jean-Claude kifürkészhetetlen tekintettel nézett vissza rám.
– Mindig veszedelmes leszel, ma petite.
Fölemelkedett, és gyengéden megcsókolt. Aztán visszaereszkedett a fél könyökére.
– Volt idő, amikor egy karóval vagy egy golyóval elvetted volna az életem. – Megfogta a kezem, és a szájához emelte. – De az életem most is ugyanúgy a te finom, illatos kezedben van.
Gyengéden kezet csókolt nekem. Aztán visszafeküdt, és engem is magával húzott.
– Jöjj, ma petite, élvezd ki a diadalt.
Hátrahúztam a fejem, és nem engedtem, hogy megcsókoljon.
– Nem győztelek le.
– Én se téged – simogatta meg a hátam. – Kezdem azt hinni, hogy soha nem is foglak. De ez a leghatásosabb afrodiziákum mind közül.
– Örökké kihívást jelentek neked? – kérdeztem.
– Mindörökké – válaszolta suttogva. Hagytam, hogy magához húzzon és megcsókoljon, bár még mindig nem tudtam egészen biztosan, hogy jól vagy rosszul tettem-e, amit tettem. De ma éjjel ez sem érdekelt.

Nah mivel sikerült 12 oldalt írnom, nah jó másolnom mára ennyi, jövö héten jövök megint a következő idézet kötettel,azok már nem lesznek ennyire hosszúak. De ezt így érzem teljesnek.

Üdv: Bethliz