Anita idézetek 3.

Igaz hogy az oldal változott, de azért az Anita kedvenc idézeteim részt befejezem.

A sorban következő könyv a 7. Égő Áldozatok.

Itt fejből van jó pár rész amit eltudnék mondani. Nah de nézzük szépen sorban ahogy szoktuk.

Az tuti hogy itt a 7. fejezet ez első kedvenc részem, olvasom hogy melyiket is szedném ki, de az egész nagyon tuti, vannak benne romantikus, vicces részek. Itt végül meg ismerhetjük hogyan alakul Anita és Jean-Claude kapcsolata. Azért pár vicces részt kiszedek ebből az éttermes részből.


Annyi tűsarok és kisestélyi nélkül töltött év után Jean-Claude egyetlen hónap alatt megtanított arra, amire a mostohaanyám húsz év alatt képtelen volt.
Felemelkedett a székből, és én még ezt se bántam, bár egyszer, az ősidőkben totál kiakasztottam egy gólyabálpartneremet azzal, hogy mindahányszor felpattant ültéből, hogy üdvözöljön egy lányt az asztalunknál, én is felálltam. Na ja, egyrészt azóta lekvárabb lettem, másrészt így végre többet láthattam Jean-Claude szereléséből.
A nadrágját puha, fekete lenvászonból szabták. Ránc nélkül, tökéletesen simult a bőrére, olyan szorosan, hogy semmi más nem lehetett a nadrág alatt, csak ő. Fekete, térdig érő csizma feszült a lábszárára gyűrött, kreppszerű szattyánbőrből.
Felém indult. Én csak álltam, és figyeltem, ahogy könnyed eleganciával közeledik, szinte siklik. Valahol a lelkem mélyén még mindig tartottam tőle. Talán nem is tőle, hanem magamtól; attól, hogy mennyire meg vagyok vadulva érte. Olyan voltam, mit nyuszi a reflektorfényben: csak álltam dermedten, és vártam, hogy végigmenjen rajtam a fél hatos gyors. Vajon a nyuszi szíve is egyre gyorsabban dobog, ahogy közeledik a fényszóró? Vajon a lélegzete elakad valahol félúton a torkában? Vajon érzi a karmos ujjú halál mohó hívását, miközben ott áll bamba képpel – vagy csak ott áll bamba képpel?
Jean-Claude a derekam köré fonta a karját, és közel húzott magához.

Legyen valami olvasni való a könyvben is a jelent végét nem írom ki

– Na jó, akkor talán megtárgyalhatnánk végre a vacsikoncepciódat – javasoltam.
– Ez úgy hangzik, mintha valami kínos kötelességen kellene túlesnünk.
Sóhajtottam. – Tudod, mikor még nem ismertelek, úgy gondoltam, hogy csak azért tömi a fejét az ember, hogy ne haljon éhen. Sose lesz a heppem a kaja, ahogy neked. Ez valóságos kultusz nálad.
– Ma petite, ne dimenzionáljuk túl a dolgot.
– Na jó, akkor hobbi.
Elgondolkodóan biccentett. – Ezzel még talán hajlandó vagyok kiegyezni.
– Szóval, bökd már ki végre, mit választottál az étlapról! Aztán majd közelítjük az álláspontokat.
– Csak annyit kérek, hogy kóstolj bele abba, amit rendelek. Nem kell az egészet megenned.
– Na nem, nincs több kóstolgatásos szar! Már így is felszedtem jó pár kilót, pedig én nem szoktam hízni!
– Két kilót szedtél magadra, én legalábbis így tudom. Bevallom neked őszintén, hogy bár égen-földön kerestem ezt a fantom két kilót, sehol sem találtam. Egyébként ezzel a testsúlyod összesen ötven kilóra nőtt, vagy tévedek?
– Nem tévedsz.
– Ó, ma petite, én a helyedben már rég a föld alá süllyedtem volna szégyenemben.

Ez egy nagyon poénos rész szerintem mit gondoltok?

A vacsora vége már a 8. fejezetben van. Szintén tetszetős.


A desszert málnás-csokis túrótorta volt. Hármas slusszpoén minden kalória-szegény vacsora végére. Az igazat megvallva, jobb’ szeretem a natúr túrótortát. A csoki meg a gyümölcs – persze az epret kivéve – totál összekutyulja a tiszta tejszínestúró-ízt. De Jean-Claude-nak ez a legújabb kedvence, és egyébként is a desszert vette át a bor helyét, amit én egyáltalán nem voltam hajlandó rendelni. Gyűlölöm az alkohol ízét. Szóval maradt a Jean-Claude-féle desszert. Mellesleg az étterem nem is tartott sima túrótortát. Valószínűleg nem lett volna nekik elég avantgárd.
Hősiesen benyomtam az egészet az utolsó dizájnos csokiforgácsig, aztán nyögve félretoltam a tányért. Totál tele voltam. Jean-Claude két karja az asztalon feküdt, fejét összefont karján nyugtatta. Csukott szemmel, szinte aléltan ízlelgette az utolsó falatokat. Álmosan rám pislogott, mintha transzból ébredne. Amikor végre megszólalt, az állát a karjára támasztotta. – Meghagytál egy kis tejszínhabot, ma petite.
– Mindjárt kipukkadok – nyögtem.
– Ez valódi tejszínhab. Elolvad a nyelveden, és szinte magától lesiklik a szájpadlásodon; még nyelni se kell.
Megráztam a fejem. – Elég volt. Ha még egy falatot eszem, itt helyben kidobom a taccsot.
Hosszú, fájdalmas sóhajt hallatott, és kiegyenesedett a széken. – Vannak éjszakák, amikor igazán kétségbe ejtesz, ma petite.
Elvigyorodtam. – Most, hogy mondod, néha te is engem.
Apró meghajlással válaszolt. – Touche, ma petite. Touche.

22. fejezet.


– Ja. – A csipogó megint felbrekegett. Dolph kurva türelmetlen tud lenni. – Mennem kell, Jean-Claude.
– Menj csak! Én sem késlekedem tovább.
– Helyes. Várj!
– Igen, ma petite?
– Ugye, nem a Cirkuszban akarsz velük tárgyalni? Nem örülnék, ha egyedül mennél oda.
– Inkább telefonálok, ha ez téged megnyugtat.
– Az tényleg megnyugtatna.
– Nem bízol bennük?
– De nem ám!
– Le a kalappal a bölcsességed előtt.
– Gyanakvást akartál mondani, nem?
– Talán. És mi legyen, ha nem hajlandók telefonon egyezkedni? – kérdezte kíváncsian.
– Akkor hagyd az egészet a francba!
– Mintha az előbb azt mondtad volna, az életedet is kockára tennéd értük.
– De azt egy szóval sem mondtam, hogy a tiédet is.
– Ah! – Hallottam, hogy mosolyog a bajsza alatt. – Je t’aime, ma petite.
– Én is szeretlek – feleltem.

Ez mint látható egy telefon beszélgetés kb ennyi az egész fejezet (mármint duma) De szerintem ebben a végében látszik hogy Anita kezd egyre jobban kötődni Jean-Claudehoz.

31. fejezet

Jean-Claude üzenteket hagy Anita lakásán.

Jean-Claude itt is ügyködött, de korántsem olyan feltűnően. A szoba távoli sarkában volt egy zárt erkély párnázott ülőkével, amit elleptek a plüsspingvinjeim. De az ágy közepén trónolt egy vadiúj gyalogcsőrös bazinagy csokornyakkendővel, és egy kártyával a pocakján. Meg némi betonporral a szőrös fején.
A fúró hirtelen elhallgatott. – Na mi lesz, nem olvasod el? Nem taposhatsz ilyen durván a lelkébe.
Gyilkos pillantást vetettem rá. Ingerültséget láttam megvillanni a szemében, még valami mást. Valamit, amit nem értettem. Talán addig jó nekem, amíg nem értem. Az ölembe kaptam a pingvint, leporoltam, és háttal mindenkinek kinyitottam a borítékot. Richard tekintete bökte a hátamat.
„Hogy legyen hálótársad akkor is, ha nem vagyok melletted.” Az aláírás egyetlen nagyvonalú J. Visszalöktem a kártyát a borítékba, és a hónom alá kaptam a pingvint. Richard arckifejezése olyan semmitmondó volt, hogy majdnem megtapsoltam. Üres szemmel bambultunk egymásra. Baromi jól bírtam cérnával. Ő kevésbé. Nyers düh öntötte el az arcát, szavakkal kifejezhetetlen érzések robbanásközeli egyvelege

Ez az első, pár mondat kimarad.

Kihasználtam a patthelyzet áldásos helyzetét, és leviharzottam a földszinti fürdőszobába, hogy átöltözzek. Ez a legnagyobb fürdőszoba a házban, és egyben a kedvencem, mert a közepén egy padlóba süllyesztett márványkád díszeleg. Na jó, műmárvány. Nem olyan nagyszabású, mint Jean-Claude-é a Kárhozottak Cirkuszában, de hasonló Hófehér gyertyák sorakoztak több sorban a kád két végében. Érintetlenül. A napnyugtára vártak. Beleszagoltam a levegőbe. Borsmenta. Imádja az illatgyertyákat, amiknek kajaszaga van. Akárhogy tagadja, a kulinária kultusz nála, és kész.
Az egyik karcsú, ezüst gyertyatartó talpának támasztva apró, fehér boríték állt. Ez is kézzel mentett papír. A borítékra nem írtak semmit, de volt egy megérzésem. Kinyitottam. „Ha kettesben volnánk, ma petite, napszálltakor meggyújthattad volna az összesét, és én örömmel csatlakoztam volna hozzád. Je reve de toi” Rólad álmodom. Ezt nem írta alá. A nagyképű hólyag. Ha lehet hinni neki, én vagyok az első nő majd’ négyszáz év óta, aki visszautasította. És végül én is behódoltam. Szar ügy. Hát, nehéz lenne nem-nagyképű-hólyagnak lenni ilyen tuti referenciákkal. Eljátszottam a gondolattal, hogy megtöltőm a kádat, meggyújtom a gyertyákat, és meztelenül csöpögve várom, hogy fölkeljen... Hmm. Nagyon-nagyon csábító ötlet. De a ház padlásig van vendégekkel, és ha Richard itt tölti az éjszakát, nem árt, ha fegyelmezzük magunkat.

Még mindig ugyan az a fejezet

Az én belvárosi léptékű, nyomi reggelizőasztalkám úgy festett a dobogó közepén, mint valami szükségmegoldás. Már a nagy váza virágtól tele lett.
A virágok se voltak itt tegnap.
Nem kellett megszámolnom, hogy tudjam, tizenkét fehér rózsa közepén virít az egy szál vörös. Jean-Claude évek óta küldözget nekem rózsacsokrokat. Amióta lefeküdtünk egymással, a tucattal mindig jön egy tizenharmadik is. Karmazsin- vagy bíborvörös. A szenvedély színe a hófehér józanság közepén. Ehhez nem kellett kártya.

Kicsit lejjebb

A retró kávédarálóm mellett csillogó-villogó kávéfőző tornyosult, mellette fehér kártya. Belekortyoltam a kávéba, és szórakozottan kinyitottam. „Hogy valami felmelegítsen, és betöltse ezt az üresen árválkodó cuisine-t.” Francia nyelvlecke kezdőknek, ötödik fejezet. Cuisine, egyenlő konyha. Mindig ezt játssza velem. Már több mint egy évszázada él ebben az országban, de még mindig előszeretettel kever francia szavakat az angolba, főleg a leveleiben. A beszéde tökéletes, de egy idegen nyelvet beszélni mindig könnyebb, mint írni. Vagy inkább így akar francia nyelvleckéket adni nekem. Ha igen, bevált a taktika. Ír egy kártyát tele ismeretlen szavakkal, én meg addig koslatok utána és nyaggatom, amíg elárulja, mit jelentenek. Eleinte baromi kellemes, amikor az ember fülébe francia semmiségeket susognak, de egy idő után jó lenne tudni, miről van szó. Más jellegű leckéket is ad nekem, de azokat inkább nem részletezem.

43. fejezet

Tetszik hogy annak ellenére Anita mekkora galibát okozott megint Jean-Claude mégsem cseszegeti. Ebből látszik mennyire ismeri.

– Majd értesítelek a fejleményekről.
– Ó, ne fáradj! Biztos vagyok benne, hogy az Utazó részletesen beszámol majd nekem a tárgyalásotokról.
– Ez azt jelenti, hogy megint bajba keverlek?
– Már most is bajban vagyunk, ma petite. Ennél nagyobb slamasztikába nemigen kerülhetünk.
– Ezt vigasztalásnak szántad? – érdeklődtem.
– Un peu – felelte.
– Úgy érted, kicsit. Ugye? – Francia nyelvlecke, hatodik fejezet.
– Oui, ma petite. Vous dispose a apprendre.
– Na, állj le gyorsan! – figyelmeztettem.
– Ahogy akarod – felelte, aztán lélekcsiklandozó suttogássá halkította a hangját. – Mondd csak, mit csináltál, amikor felébredtem?
Már majdnem sikerült a jótékony feledés homályába süllyesztenem a kórházi közjátékot. Most viszont olyan erővel törtek rám az emlékek, hogy vörös lett a fejem, mint a cékla. – Semmit.
– Nem, nem, ma petite, ez helytelen válasz. Valamit egészen biztosan csináltál.
– Stephen és Nathaniel megérkeztek már?
– Meg bizony.
– Frankó. Akkor majd később beszélünk.
– Ezt értsem úgy, hogy nem válaszolsz a kérdésemre?
– Ezt értsd úgy, hogy nincs olyan tömör és velős válaszom, amitől ne érezném magam útszéli cafkának. A hosszabb verzióra meg momentán nincs időm. Szóval egyelőre altassuk a témát, oké?
– Akár a világ végezetéig várok, ha szívem hölgye arra kér.
– Tartogasd a retró dumáidat másnak, Jean-Claude!
– Ha szerencsét kívánok, az megfelel?
– Talán.
– Nincs mit szégyellned azon, hogy nő vagy, Anita. Ez korántsem olyan ijesztő, mint ahogy gondolod.
– Próbáld ki, aztán megbeszéljük, oké? – Levágtam a kagylót.

48. fejezet

Itt elég sokat ki másolok de kell a teljes képhez és akkor már nem is kell külön magyarázat.

A sötétség testhez álló, ólomszürke muszlinruhában talált. Arcpirítóan lenge és rövid darab volt, szögletes kivágású és japán ujjas, önmagában mintás, áttetsző anyagból, amit finom, áttört hímzés borított. Sötétszürke combharisnyát vettem alá, ami majdnem összeért színben tökéletesen harmonizáló szaténalsóm madeiracsipke-szegélyével. Na igen, a harisnya egy számmal nagyobb volt a kelleténél. Jean-Claude szerezte be, és jó oka volt rá, hogy pont ilyet vegyen. Kivételesen egyet kellett értenem vele, mert alapból kurta piskótáimon a hosszabb cuccok tényleg előnyösebben állnak. Ha lett volna időnk egy rövid pásztorórára, szívesen megnéztem volna az arcát, amikor semmi sincs rajtam, csak a harisnya. De persze nem volt időnk.
Élből megvétóztam a szatén tűsarkút, amit a ruhához csináltatott méret után. Helyette a jól bejáratott fekete körömcipőmbe bújtam. Ez persze közel sem olyan über-elit, és talán nem is sokkal kényelmesebb, viszont a sarka elég lapos, hogy futni tudjak benne, vagy akár ájuldozó vérleopárdokat cipelni, ha a szükség úgy hozza.
– A testet öltött tökély vagy, ma petite. A cipőt kivéve.
– Hagyjál lógva! – fortyantam fel. – Örülj, hogy felvettem a selyemalsót meg a harisnyatartót. Határozottan kretén dolog, ha az embernek már az öltözködésnél is arra kell gondolnia, hogy az egész társaság jó eséllyel az ő bugyiját fogja stírölni.
– Az adott szó erejéről és a felelősségről tartottál nagyelőadást az Utazónak, ma petite. Nos, ma éjjel megfizetjük a leopárdembereid árát. Talán már megbántad, hogy elhamarkodott ígéreteket tettél?
A sínbe szorított, holtsápadt Gregory azóta is a hálószobámban jajgatott két ájulás között. Vivian a vendéghálóban feküdt párnákra feldúcolva, és a szavát sem lehetett venni.
– Nem, nem bántam meg.
– Akkor hívjuk össze a többieket, aztán útra fel!
Persze esze ágában sem volt megmozdulni. Hason feküdt a fehér kanapén, állát karba tett kezére támasztotta, fekete szattyánbőr csizmás lábszárát összefonta a levegőben. Tökéletesen kiszámított, hatásvadász póz volt. Ezt a szerelést már láttam rajta azelőtt, mégsem kopott meg az újdonság varázsa. Imádtam a ruháit. Imádtam figyelni, ahogy öltözködik. És ahogy vetkőzik.
– Mi jár a fejedben? – kérdeztem. Legjobb védekezés a támadás.
– Azt kívánom, bárcsak ne kellene elmennünk ma éjjel. Ha kettesben maradhatnánk, egyik ruhadarabot a másik után fejteném le rólad, lassan és élvezettel, hogy felfedhessem a tested minden apró titkát.
Már a szavaitól is haptákba vágta magát a gyomorszájam.
– Jól hangzik. – Aprólékos gonddal lesimítottam a szoknyámat, nehogy összegyűrődjön, aztán letérdeltem a kanapé mellé. Erre a fajta óvintézkedésre kivételesen nem ő tanított meg, hanem még Blake nagyi hosszú évek vasárnapi miséin, ahol az ember öltözékének ezerszázalékos kifogástalansága nagyságrendekkel lényegesebb volt, mint maga az istentisztelet. A kanapéra támasztottam az állam. A hajam renitens tincsei megcirógatták a kezét, és szemtelenül az arcába göndörödtek.
– A te alsóneműd is van olyan szívdöglesztő, mint az enyém? – kérdeztem vigyorogva.
– Vadselyem – suttogta puhán a hajamba.
Olyan plasztikusan háromdimenziós emlékképek sora pergett le előttem, hogy majdnem belevörösödtem. A teste érintése a vastag anyagon keresztül, a vadselyem semmi máshoz nem hasonlítható lágy tapintása az ágyéka keménységén... Hmm. Be kellett hunynom a szemem, túlságosan is az arcomra voltak írva a gondolataim. Odahajolt hozzám, és megcsókolta a homlokomat. Amikor megszólalt, az ajka még mindig a bőrömhöz ért. – A gondolataid elárulnak, ma petite.
Lassan felemeltem a fejem, hogy a szája végigcirógassa az arcomat. Teljesen mozdulatlan maradt, amíg az ajkaink össze nem értek. A nyelve becsusszant, a szája mohón az enyémre tapadt.
– Csak nem zavarok? – Az ismerős hang olyan közel csattant fel, hogy ösztönösen elhúzódtam Jean-Claude-tól. Richard tornyosult fölöttünk, mint egy testet öltött viharfelhő. Nem hallottam, hogy bejött volna. Vajon Jean-Claude hallotta? Naná, hogy hallotta! Egyetlen pillanatra sem hagyná magát annyira sodortatni a szenvedély hevével, hogy valaki meglephesse. Valahogy nem hiszek benne, hogy önmagamban elég figyelemelterelő erőt képviselnék. Gyenge lábakon álló önbizalom. Hogy pszichológushoz ne rohanjak!
Hátraültem a sarkamra, és Richardra pislogtam. Fekete farmerkabátban volt, hosszú haját szoros fonatba kötötte. Tiszta, határozott vonásai akkor válnak igazán karakteressé, amikor az öntörvényű sörényt hátrafogja az arcából. Öntelt vigyort villantott rám. Láthatólag élvezte, hogy rájátszhat egy kicsit a hatásra. Jean-Claude lustán felült a kanapén, a száján elkenődött vörös rúzs éles kontrasztot alkotott porcelánfehér bőrével. Majdnem úgy nézett ki mintha vér lett volna. A nyelvét lassan, elégedetten végigfuttatta a felső ajkán. A szemét mindvégig rajtam tartotta, de az előadás egyértelműen Richardnak szólt. Egyszerre voltam hálás és zabos. Richard paréj volt velem, hát ő is paréj volt Richarddal. De persze heccelte is, és jó mélyen beledörgölte azt a bizonyos közmondásos sót a közmondásos sebbe.
Richard arca pokolian elsötétült, már rá se mertem nézni. – Állj le, Jean-Claude – mondtam végül. – Ennyi elég volt!
Jean-Claude láthatólag jól szórakozott. – Ahogy óhajtod, ma petite.
Ezúttal álltam Richard tekintetét. Az én arcomban is lehetett valami nyers és véresen barbár, mert megpördült a tengelye körül, és kiviharzott a szobából.
– Most menj, és frissítsd fel az ízletes rúzsodat, ma petite. Azután indulnunk kell. – A hangjában szinte tapintható volt a melankólia, ahogy máskor az öröm vagy a vágy.
A kezembe vettem a kezét, és gyengéden az ajkamhoz emeltem. – Még mindig ennyire tartasz tőlük? Azután is, hogy együtt fordultatok a nyilvánossághoz? Ha azt terveznék, hogy megölnek minket, nem jelentek volna meg veled a kamerák előtt. – Végigcirógattam a combját.

Ez az egyik kedvenc részem és a legerotikusabb ebben a részben.

50. fejezet


Jean-Claude vállára dőltem, és behunytam a szemem. – Vigyél el innen, mielőtt elkezdik. Herótom van a mágiától. – Segített felállni, de a lábam valahogy nem akart engedelmeskedni. Felnyalábolt, mint egy zsákot. Csak állt mozdulatlanul, és várt, hogy mikor üvöltöm le a fejét.
A nyaka köré fontam a karom. – Mire vársz még?
Mosoly terült szét az arcán, gyönyörű, édes mosoly. – Már olyan régóta vágyom erre a pillanatra.
Dorombolt a lelkem, hogy végre a karjában cipel.

Rövid, de szerintem nem kell magyarázkodni.

Végül pedig az 53. fejezetből

Jean-Claude és én végre felavattuk a fürdőkádat az új kérómban. Fehér gyertyák égtek mindenütt, és én órák hosszat figyeltem az apró fényecskék táncát a szemében. Már amikor épp’ bírtam bármire is figyelni. Két tucat vérvörös rózsa szirmai úsztak a vízen. Erre jöttem haza egyik éjjel hajnali három magasságában. Hajnalig hancúroztunk, aztán bedugtam az ágyamba. Egészen addig virrasztottam mellette, amíg totál kihűlt a teste, és kaptam egy kisebbfajta idegösszeomlást.

Ez egy kis lezárás, de azért édes.

Nah mára ennyi, szinte újra olvasom a könyveket amikor ki írom mi a kedvenc részem.

Holnap megpróbálok jönni egy újabb adaggal. Bár a kövi 2 könyvből nem nagyon van kedvenc legalábbis nem sok. De majd igyekszem hozni a szintet.

Azért szerintem mindenki rájött aki olvasta miért. Igen szinte csak Jean-Claudeddal közösek a kedvenceim. De ez később majd változik. Majd meglátjátok.

Üdv Mindenkinek Bethliz